Pályázati aloldal MFP-KOEB/2021

Pályázati aloldal Zenei tábor 2021

Pályázati aloldal MFP-FFT/2020

Pályázati aloldal MFP-FFT/2019

Pályázati aloldal TOP-3.2.1-16-ZA1-2018-00020

Turistaház

HKSCPSV
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Elérhető
Foglalt
Délelőtt foglalt

Képeinkből

Ludvércjárás Valkonyán 2011 dscf0942_lud p1090170 grac2015003 valkonya_jatszoter006 Az iskola (turistaház) a 2006-os felújítás előtt ludverc201514 szilveszter20130054 A tűzoltók éhüket és szomjukat oltják majusfa2012051 OLYMPUS DIGITAL CAMERA ludverc2015r072 Ez meg, hogy történhetett? ludverc2014121 grac2015013 ludverc2015r120 Ludvércjárás Valkonyán 2011 Gyümölcslé kóstolás dscf0881_lud forgalmi0003 valkonya_jatszoter081

Hírcsoportok

Támogassa adója 1% -val Valkonya jövőjét

Valkonyai Civil Alkotó
Közösség EgyesületAdószám:
18627727-1-20

Archívum

Gondolatok a valkonyai közösség – építéshez

2013. szeptember 18.

,, Pandora szelencéje „

,,2050-et írunk. Persze, írhatnánk sokkal rövidebb számot is ide, annyira más a mai világ, mint azoké, akik eddig elszámoltak. Ugyanakkor a mi világunk nem megtagadása, hanem továbbvitele mindannak, amit elődeink álmodtak, kitaláltak és megalkottak. Ha eldobnánk a mégoly keserű, a mi életünket is meghatározó tanulságokat, ugyanúgy tovább rontanánk mindenen, és ugyanúgy nem tudnánk utódaink szemébe nézni, ahogy ők néznek félre, amikor saját idejükről kérdezzük őket. Pedig nincs több okuk szégyenkezni, mint elődeiknek, nekünk, vagy akár utódainknak. Emberek vagyunk mindannyian, hasonló késztetésekkel, álmokkal és bukásokkal… csak hát nekik egy igen különleges korban adatott meg embernek lenni.

Amikor gyerekek voltak, az utolsó, atomfegyverekkel vívott háború réme fenyegette őket. Akkor az volt a logikus következtetés: „kelet” a „nyugat” ellen, felülről parancsra szervezett közösség az alulról építkezővel szemben, kommunizmus a tőkés rendszer ellen. Ők viszont úgy döntöttek, hogy gyermekek maradnak: nem fognak egyetlen eszme szolgálóivá sem válni, kérdés nélkül beállni az egymásnak feszülő hadseregbe csak azért, hogy felnőttnek érezzék magukat. Ha az ember kikerülhetetlen önpusztító lény, akkor jobb kicsinek maradni, élvezni a lehetőségeket, amelyeket az elődök megteremtettek. Szórakozni, fogyasztani, mindenből nagyobbat, szebbet, jobbat akarni a többieknél, nem gondolni következményekre, erőforrásokra, vagy azokra, akik esetleg mindebből kimaradnak. Csak játszani, szurkolni lelkesen, az örök fiatalság, halhatatlanság, boldogság álmát kergetni mindenhol, mindenben.

Sajnos, félelmetesen erős „gyerekek” voltak. Először ábrándjaik gondtalan kergetése közben, később pedig az erre mentséget teremtő mesék könyörtelen logikája által létrehozott rémálom elől rohanva, egyetlen generáció alatt felélték erőforrásaink jelentős részét, szétrombolták bolygónk élővilágának körfolyamatait, százezer években mérhető időtávon ható sugárzó hulladékot szórtak szét mindenhol. A mi életünket, és az utánunk jövőkét is jócskán behatárolja ez az örökség.

Mégis köszönettel tartozunk nekik. Köszönettel azért, hogy egyáltalán létezünk, és esélyünk van döntéseket hozni, alkotni, éppen azért, mert eldobták a felnőtté válás számukra ismert fogalmát, az egyszerű, gyermeki életet választották a hősi halál helyett. Köszönettel azért, hogy az utolsó pillanatban ismét az életet, az öntudatra ébredés fájdalmas folyamatát választották. Köszönettel az őszinteségért, amellyel végül szembenéztek önmagukkal és velünk, eldobták légváraikat, és megalkották azokat az alapfogalmakat, amelyekre mai életünk hajlékony, folyamatosan változó, mégis szilárd váza épül.

Hogy is kezdődött a változás? Ahogy minden nagy zeneműben. A darab csúcspontján minden hangszer teljes erővel játszik, egyetlen óriási káoszba olvad össze harci induló, gyereknóta, vallásos ének, cirkuszi csinnadratta. A hangorkán rezegteti az épületet, már bántja a zenészek és hallgatók fülét, disszonáns, ijesztő futamok csapnak ki belőle, mintha mindenki elvesztette volna a fonalat és uralmat a dallamok fölött. Ekkor felbukkan egy hangszer, amely mintha rátalált volna egyetlen, egyszerű dallamra, amely végig megbújt a darab hátterében; csendesen, de kitartóan játszani kezdi. Eleinte fel sem tűnik, nem is tudható, pontosan mikor kezdődött, hiszen csak akkor vehető észre, amikor egyre több hangszer kezdi visszavenni a hangerőt, és az első dallammal párhuzamosan futó azzal harmonizáló saját szólamot játszani. Végül elhal a káosz, csak a teremben rezeg tovább az emléke, miközben a zene az egymáshoz simuló, kergető, évődő számtalan egyedi dallam között felbukkanó, folyamatosan változó harmóniává alakul.

Valahogy így történt. A 2010-es években, az akkor egyeduralkodó „fejlett államokban” minden síp, dob és harsona egyszerre ordított. A dallam és összhang: a szavak által hordozott értelem, tudás, és azok kölcsönhatása már régen nem számított, csak a hangerő, a színek, a meggyőzőnek szánt, egyszerre elszánt és megértő mosoly a mindenki számára nyilvánvalóan vicsorgó önzés és akarat felszínén. A közösségi média az egyértelmű hatalmi viszonyok miatt a „tömeg” tájékoztatásától a befolyásolása felé fordult, a művészet a gondolatok ébresztése helyett a szórakoztatásra, értelmetlen minták sulykolására váltott, mert az volt „eladható”.

A megcélzott „tömeg” ez elől az újonnan megjelenő közvetlen kommunikációs eszközök és hálózatok irányába menekült, azonban itt sem volt képes másra, csak a korábban kapott minták gondolkodás nélküli ismétlésére, terjesztésére. A külső hangzavar miatt befogott fülekkel üvöltöztek egymással, nem fogva fel semmit azoktól sem, akikkel személyesen kommunikáltak, hiszen nem szoktak hozzá, hogy ne a kifogásokat, hanem az értelmet keressék a másikban. Akit még nem rémített volna el a médiából áradó értéktelen hulladék, azokat az „alternatív gondolkodók” által teljes meggyőződéssel sulykolt végítélet-jövendölések, összeesküvés-elméletek és ordas fajelméleti eszmefuttatások zsibbasztották a felszínen fecsegő és kacagó, belül kétségbeesett, tehetetlen roncsokká. Persze voltak, akik dacból „csak azért is” közösségeket építettek, amelyek a pusztulás felé rohanó világ perifériáján a túlélés és fenntarthatóság átmeneti illúzióját nyújtották az erre vágyók számára, amelyben ha megalapozottan bízni nem is, de legalább reménykedni lehetett.

Nehéz lenne meghatározni, hol és mikor jelent meg először a mai szemmel is értelmesnek tekinthető gondolkodási minta, hiszen ezer éves írásokban is jelen volt. Hiába, hiszen csak harci zászlókra festették azok, akik nem voltak képesek felfogni értelmüket, egy olyan korban, amely kommunikációs eszközök, közös nyelv és alap tudás hiányában még nem volt képes a mai rendszer működtetésére. Minden technikai és civilizációs feltétel kialakulásával együtt járt, hogy ezeket először rosszul használták. Most is el kellett rohannunk a szakadék szélére, muszáj volt megéreznünk a halál hűvös leheletét az arcunkon ahhoz, hogy az addig szőnyeg alá söpört, fel nem dolgozott félelmeink, fájdalmaink felé forduljunk.

Az óriási lármában felfedeztük, hogy csupán saját, félelmünk keltette ordításunkat halljuk milliárdnyi torokból visszaverődni. Egyre többen vettük le a kezünket a fülünkről, hagytuk, hogy átrohanjon rajtunk az értéktelen zaj, keresni kezdtük az értelmet. Elcsendesedtünk, halkan szóltunk, bizalommal fordultunk egymás felé és bizalmat kaptunk vissza. Persze ez mindig is létezett, és akkor már önmagában kevés lett volna. Megjelentek azonban olyan hálózatok, amelyek lehetővé tette kapcsolatok kialakítását, a valódi értékek, tudás és erőforrások megosztását, szervezését bárki számára, bármilyen, az adott közösség számára elfogadott és hasznosnak talált cél mentén.

Természetesen voltak botlások egyéni és közösségi szinten egyaránt, de a „karma” (ami ebben a környezetben csupán annyit jelent, hogy mindenkit végig kísér minden döntése, véleménye, kimondott szava), gyorsan levágta a vadhajtásokat. Nem lehetett többé „marketing eszközökkel” elfeledtetni a közösséggel a korábban kimondott, aztán megtagadott szavakat. Az akkoriban egyeduralkodónak tekintett, már régtől fogva haldokló politika és gazdaság légvárai egyetlen egyszerű kérdéstől összeomlottak: „Pontosan milyen képességek is kellenek ahhoz, hogy valaki ma kiemelkedő üzletember vagy politikus legyen?”

Nem lehetett többé saját magunknak titokban javakat szerezni, mert a rendszer minden szöget számon tartott. „Rabság!” kiáltották akkor sokan – pedig csupán arról szól ez a megközelítés, hogy a gyermeki lelkivilág valóban csak kényszer hatására alakul át felelős, közösségben és generációkban gondolkodni képes, felnőtt emberi tudattá. Ez a kényszer pedig a rendszer azon képessége, hogy mindenkit szembesít önmagával, cselekedeteivel, és kapcsolatuk mértékének megfelelően megosztja azt másokkal is. Minél közelebb kerülök egy másik emberhez, minél komolyabb felelősséget szeretnék vállalni egy közösségben, annál többet láthatnak belőlem, és nem csak azt a részemet, amelyet mutatni kívánnék. Így képesek lehetnek felelős döntést hozni velem kapcsolatban, én pedig igyekszem minden területen hosszú távú álmaimnak megfelelően élni, fejlődni, viselkedni – nem csak akkor, amikor el szeretném adni magam.

Megtanultuk tisztelni a tárgyakat. Addig képesek voltunk elfogadni az egyirányú, nyitott gyártás-vásárlás-használat-hulladék folyamatot, innentől viszont minden egyes létrehozott, megvásárolt tárgynál érdeklődni kezdtünk aziránt, hogy végül hova kerül? Megláttuk nem csak a csomagolásban, hanem a ma csillogó eszközben is a holnapi kidobandó szemetet. Feltettük a kérdést, hogy lehet-e jobban? És lehetett, mert a tudásunk már megvolt ahhoz, hogy hatékony, hosszú élettartamú, javítható tárgyakat hozzunk létre – csak ez a szándék volt a mindenható piacgazdaság törvényei között értelmezhetetlen.

Megtanultuk tisztelni a távolságokat. Igaz, hogy képesek vagyunk hatalmas távolságokat beutazni – de minek, ha csak azért tesszük, mert otthon nem érezzük jól magunkat? Igaz, hogy képesek vagyunk a világ másik végéről hozni olyan dolgokat, amelyeket mi magunk is elkészíthetnénk – de csak azért, mert „odaát” számunkra elfogadhatatlan körülmények között élő, következésképpen „olcsó” embertársaink végzik el a rabszolgamunkát? Ma is szabadon utazunk, de csak oda, ahol hosszú távon dolgunk van, ahol maradni és beilleszkedni, „otthon lenni” szándékozunk.

Megtanultuk tisztelni és elfogadni önmagunkat – a valódi embert, nem a mutatni kívánt képet. Annak idején ez tűnt a legtávolabbi célnak, pedig aki önmagát nem ismeri és becsüli, az senki és semmi mást sem képes értékelni. Akkor még nem vettük komolyan, hogy gondolkodásunk nem olyan, mint egy számítógép, hanem egy élő szerv, egy neuronháló működésének terméke, amelyre katasztrofális hatást gyakorol, ha ostoba, értelmetlen mesevilággal fertőzik nap mint nap, ha nem kap követhető élet-mintákat, jövőképet. Ma már tudjuk, hogy a pillanatnyi gondolkodási szintjén feldolgozhatatlan információ méreg, amely tönkre tehet, sőt pusztító parazitává alakíthat bárkit.

Hogyan élünk ma? Hát, nem bonyolítjuk túl a dolgainkat, amint azt elődeink tették, de nagyon odafigyelünk az alapvető szabályokra.

Gyermekeink szerető, gondoskodó családok közösségében kezdenek ismerkedni a világgal. Az első években mindenki a saját anyanyelvét tanulja meg magas szinten művelni. Megismerkedik otthona élővilágával, történelmével, helyi sajátosságaival. A közösség tagjaitól kézművességet, énekeket, táncokat, játékokat tanul, állatokkal ismerkedik, fut, úszik vagy síel – annak megfelelően, ahová született.

Amikor már saját közösségéhez megfelelő mértékben kötődik, pozitív példákon alapuló helyi öntu­datra szert tett, elkezdődik ismerkedése a civilizációs örökséggel. Ezt a közös nyelv megtanulása vezeti be, amely egyszerűbb és lényegre törőbb, mint az anyanyelv, szigorúan logikus rendszerében egyértelmű állítások fogalmazhatók meg. Ebben kezdi elsajátítani a gondolkodás alapelveit, megtanulja azokat az alapismereteket, amelyek a hétköznapi jelenségek megértéséhez, eszközök használatához elengedhetetlenek. Mindenkinél más életkorban kezdődik, és a képességekhez alkalmazkodik a tanulás rendje. A legtöbb gyermek mégis körülbelül azonos korban és sebességgel sajátítja el az ismereteket, az ő számukra már ekkor fontosabbak a társas kapcsolatok, együttlét. Az átlagtól eltérő fejlődésű gyermekekkel külön foglalkozunk, hiszen a tehetségek felkutatása és egyénre szabott kifejlesztése éppen olyan fontos, mint az átlaghoz közelebb állók felkészítése.

A többségből lesznek a Fenntartók, civilizációnk legszélesebb rétege, akik vállán nyugszik minden. E csoport szervezett, magas szintű munkája „termeli ki” azt az idő és erőforrás-többletet, amelyet a piramis felsőbb szintjei használnak fel. Tapasztalataik, szaktudásuk szintén hatalmas értéket képvisel, ennek feldolgozása vezet új szervezési, termelési módszerekhez, amelyek hosszú távon még megbízhatóbbá teszik alapvető létszükségleteink kielégítését. Nehéz dolgunk van, a népesedési hullámot csak mostanra sikerült mederbe terelni, a klímaváltozás következményei is küzdelemre kényszerítenek minket. A Fenntartók kemény munkája révén azonban egyelőre tartjuk a frontot, és bízunk benne, hogy a folytatás idővel könnyebb lesz majd. A hálózat révén ők is pontosan tudják, mennyire fontos mindez, büszkék arra, hogy mindennapi, néha embert próbáló munkájukkal hozzájárulnak az ember fennmaradásához ezen a bolygón.

Vannak, akiket képességeik és érdeklődésük messzebbre vezet, jobban vágynak új ismeretek elsajátítására. Ők lesznek az Őrzők: tanítók, művészek, orvosok, a gazdálkodás irányítói, … Mindazok, akik elsajátítják egy szakterület mélyebb tudását, ezáltal képesek lesznek részt venni a fiatalok oktatásában, társaik egészségének megőrzésében vagy helyreállításában, közösségek tevékenységének szervezésében, … Az ő szerepük a civilizáció rendjének fenntartása, a szabályok és eddig megszerzett tudás alkalmazása, tapasztalatok gyűjtése és rendszerezése.

Még szűkebb kört alkot a Szolgálók csoportja, amelynek többsége Segítő, a maradék pedig Szervező – közkeletű elnevezéssel: a Kezek és a Fej. Az ő kiválasztásuk is korán kezdődik. A Szolgálóvá válás alapvető feltétele az önzetlenség, ők azok a gyerekek, akik mindig szívesen segítenek a többieknek, akár kockázatot is vállalnak mások érdekében. Ez a Szolgálat tagjaival szemben egész életük során elvárás lesz, a szűrés tehát kemény, minden résztvevő tudatában van annak, akár a Szolgálat jelöltje lesz, akár nem, jó eséllyel a számára megfelelőbb helyre került.

Mindkét csoport nagyon magas szintű matematikai és kommunikációs képzést kap, illetve az érdeklődési területüknek megfelelő tudományos és mérnöki felkészítést. Ezen túl a Kéz csoport erős fizikai és gyakorlati technológiai továbbképzésben részesül, a Fej tagjai kíméletlen mentális és gondolkodási feladatokat kapnak. Életbevágóan fontos, hogy mindazok, akik nem oda valók, időben elhagyhassák ezt a pályát, és Őrzőként vagy Fenntartóként találják meg a helyüket.

Akik ugyanis maradnak, a frontvonalra kerülnek. Ők azok, akik megküzdenek a ránk leselkedő veszélyekkel: a Fej feladata bármilyen gond esetén az azonnali beavatkozás megszervezése és végrehajtása a Kezek kiválasztása és irányítása révén – legyen szó egy balesetről vagy egy hosszú távú szennyezés felszámolásáról. Igen, ma is Fukushima, illetve a szerte hagyott sugárzó hulladékok kezelése a legnagyobb feladat, de ugyanígy sok gondot okoz az elszabadult időjárás okozta károk, a majdnem lakhatatlanná vált területek újraélesztése is.

Nekünk is vannak hőseink, azonban ők nem „világsztárok” által játszott mesehősök, hatalommániás hólyagok, vagy állatként méricskélt „versenyzők”. Nem, ők azok a Fenntartók, akik életük nagy részét arra áldozták, hogy egy terület jó gazdái legyenek, és jó kezekbe adhassák örökségül. Azok az Őrzők, akik gondoskodtak egy közösség tagjainak jó közérzetéről, boldogságáról. Azok a Kezek, akik testi épségüket, életüket kockáztatták, vagy éppen feláldozták azért, hogy bennünket kihúzzanak a bajból; és azok a Fejek, akik képesek voltak őket eközben a legjobb tudásuk szerint vezetni, segíteni, és néha elveszíteni.

Kaptunk elődeinktől feladatot bőven, de egyelőre úgy látszik, urai vagyunk a helyzetnek. Komoly áldozatokat hoztunk, és fogunk is a jövőben, de bízunk benne, hogy szebb örökséget adunk tovább utódainknak, akik  így majd szabadabban választhatnak  új álmokat, célokat az ember számára. Bízunk benne, hogy a mi nyomunkban járva ők is újra szívesen vállalják a felnőtté válás felelősségét, áldozatait és boldogságát.

Azt kérdezed, mikor kezdődik mindez? Talán éppen most, egy frankfurti hotel apró szobájában, ahol egy ember képes volt Őrzőként tekinteni önmagára. Hosszú ideje érett benne a gondolat, hogy világunk fő problémája a jövőkép hiánya, és elhatározta, hogy ha már más nem képes rá, alkot egy legendát, amelyben nincsenek meseűrhajók, ufóhangyák, globális végpusztulás, legyőzendő főgonoszok és halhatatlan jógyerekek, … Pontosabban: gyerekes álmodozás és duzzogás helyett felnőtthöz méltó felelősségtudat, történelmi tapasztalatokkal és tudományos kísérletekkel igazolható bizalom az ember iránt.

Viszont ha azt kérdezed, meddig kell még várnod a fordulatra, a válasz így szól: örökké.

Ha a várakozást választod, csak a rémálmaid fognak valóra válni, és mindez mese marad. Viszont ha hajlandó vagy komolyan venni az itt leírtakat, ha magaddal viszed ennek a mítosznak a kérdéseit, ha beleragadnak a gondolkodásodba, mint a bogáncs – akkor benned a fordulat most elkezdődött. ”

 
Bejegyezte:     Forrás: hajnalvilag.blogspot.hu
Ossza meg:

És a te szatyrodban mi van?

Betekintés a budapesti Szatyor bevásárló közösség mindennapjaiba: látogatás a Szatyor termelőinél, dobozátvétel, pillanatképek az új boltról és a közösségi térről, önkéntesek, munkatársak és vásárlók gondolatai egy csokorban.

Ossza meg:

Bivalytartás

Bivalytartás a Sóvidéken

Márton Béla

E házi állatról szóló szaktanulmányok kiemelik, hogy őshazájuk Délkelet-Ázsiában, Indiában valamint Északkelet-Afrikában volt. Életük és tartásuk a meleg és mocsaras vidékekhez kapcsolódik. Egyes alfajaik a mai napig vadon, a szabad természetben élnek Ázsiában és Afrikában. A fent említett térségekben a rizstermesztés előkészítésében hasznosították őket. Európába először a déli zónába került, a keleti népek nyugat felé vándorlásával áll kapcsolatban. Legnagyobb tömegben Indiában tartják, ott a számuk eléri az 50 milliót. Más rizstermelő vidékeken a számuk kisebb Afrika és Európa felé. Olaszország déli részébe az arabok révén jutott el, Délkelet-Európába pedig a hódító törökök hozták be.
Erdélybe az örmény, görög, macedón és bulgár kereskedők révén kerültek. A magyar népnyelvben lévő ”bivaj” „bihal”, a román nyelv „bivol” szava a bolgár nyelvből ered.
Az erdélyi bivaly tartás legkorábbi levéltári adatai 1627-1652-es időszakból valók. Azt is írásbeli dokumentumok bizonyítják, hogy először a Küküllőktől délre eső földesúri birtokokon honosították meg őket, és csak azután terjedtek el Erdély északnyugati vidékein. Fogaras irányából terjesztették őket Kolozs megye felé, majd Dés és Szilágy megye irányába.
A XVII-XVIII. században csak a fejedelmi és nemesi udvarokban lelhetők fel. Akkoriban kimondottan a finom tejéért tartották. A XIX. század elejétől már falusi papok, iskolamesterek háztartásában is előfordulnak. A XIX. század közepétől a felszabadított jobbágyok gazdaságában is szaporodni kezdtek. A múlt században két erős bivalytartó góc alakult ki: Fogaras valamint a Gyalui vártartomány vidékén. E két központból terjedt el fokozatosan a szegény sorsú emberek körében, mivelhogy olcsóbban meg lehetett vásárolni őket, és könnyebb, egyszerűbb volt a tartásuk, mint a fehér szarvasmarháké. Az említett tényezőkön kívül földrajzi-klimatikus okok is meghatározták elterjedésüket. Hidegre érzékeny állat, emiatt a havasi zónában nem szaporodhatott el. Minden említett területen gondoskodni kellett számára a meleg istállóról. Az Indiában kialakult természete megkívánta, hogy nyár idején fürödni tudjon. A bivaly mocsaras, tavas legelőket talált Fogaras, a két Küküllő, Kolozs megye, Szilágy megye legelőin. Tartása sehol nem terjedt fennebb a kukorica termesztésének zónájánál, ez is meleg kedvelő, termesztett növény. A bivaly tartás fontos tényezője a kukoricakóró, melyet szívesen fogyaszt, akár ki is telel vele, és alig kerül pénzbe, a legolcsóbb takarmány.

Sóvidéki vonatkozások

E háziállat sóvidéki elterjedését és tartását több tényező határozta meg, ezek az alábbiak: Az éghajlat mérsékelt. A kukorica megterem az itteni falvakban. A terep hegyes-völgyes, a határutak nagyon rossz minőségűek, melyeket a bivaly elég jól elvisel. A termőtalaj nagy része harmad – negyed osztályú. E tényezők évszázadokon át meghatározták a sóvidéki családok életét, többségük szegényesen tengette életét. Bivalyat a szegény ember is tudott vásárolni. Kitűnő tejévei javult a szegény családok élelem ellátása. Parajdon a Sóvidék szívében évszázadok óta sóbányászat folyik.
Levéltári adatok bizonyítják, hogy a só felvonására, a bányabeli víz elszigetelésére a bivalybőr volt a legalkalmasabb. Már 1780-ban a bánya egyes részeibe „bivalybőrmálhába szálltak le”. 1816-ban a parajdi sóbányában 85 méter mélyre jutottak. A József-bányából, a Nádor-bányából a sót kötéllel bivalybőrben vontatták fel. Íme a bivaly tartás másik fontos tényezője: bőrét rendszeresen fölvásárolta a Kincstár, a Bánya. Egyetlen bőrféle volt, amely szívósan ellenállt a kősó maró hatásának.

Bivalytartás nyár idején

Alsó- és Felsősófalvának kétféle legelője volt. Egyik a házak közelében, a falu közeli határában. Ide csapták ki a fejős teheneket és a fejős bivalyokat. Mindkét faluban vegyes csordát alakítanak. A pásztorfogadás Szent György napja előtt történik a falu központjában, rendszerint vasárnap délután. Erre az alkalomra a „küsbíró” meghívta a gazdákat és pásztorjelölteket. Például 1995 – ben bivalyonként az alábbiakat kapta a pásztor: 1 véka krumplit, „pityókát”, 1 véka búzát, 8 ezer lejt, „egy tarisnyálást négy tagú pásztorcsaládnak”. A tarisnyálás az alábbiakat jelentette: két kenyér, sajt lehetőség szerint, tojás, szalonna, túró vagy kolbász, esetleg lekvár. Fontos volt, hogy a tarisnyálásból négyen tudjanak jóllakni napi háromszor. A bivalyok a legelőre Szent Márton napjáig (nov. 11.) vagy a hó lehullásáig jártak ki. Legelés közben lassabban haladt a fehér marhánál, a füvet jobban lerágja, „legyalulja”. Ilyen okok miatt a bivalyok hátrább maradnak. Meleg időben nagyon igénylik a fürdést. Ha tavat, patakot vagy folyót lát, hosszan fürdik benne. Bíró Sámuel, sóváradi adatközlő elmondta, hogy nyár idején bivalyszekérrel hordták haza a szénát. A háziállat a társait a vízben látta, a két bivaly a szekeret bevitte a Kisküküllőbe, az asszony ott jajveszékelt a széna tetején, naplementig nem lehetett őket onnan kihajtani. Sóváradon hármas határ volt. A nagyméretű legelőn a bivalyok külön váltak, lassabban haladtak. Arról is beszélt, hogy 1920-1935 között Sóváradon külön bivalycsorda volt körülbelül kétszáz bivallyal. Szovátán is volt régebb külön bivalycsorda. Az első világháború után a Sóvidéken tartott bivalyok száma ezer körül volt, napjainkban 60-80 között mozog. Este a csordából éppen úgy hazatalál, mint a tehén. Kálmán László felsősófalvi bivaly tartó arról tájékoztatott, hogy az ő bivalya a 20 kilométerre lévő hegyi legelőről (az első nap után) „hazaszökött”, tehát egészen jól tájékozódik. A közeli legelőn kívül Sóváradnak is meg a két Sófalvának is volt kinn háló csordája. A meddő bivalyokat és teheneket ezen legeltették a falutól távol. A mozgékonyabbak nyakára kolompot kötöttek, amit a „Iepedős (vándor) cigányok készítettek”. Csak nyár végén vagy később hajtották őket haza. Alsó- és Felsősófalvának Bogdánban volt a kinn háló csordája. Lukács Sándor felsősófalvi gazda úgy emlékszik, hogy a falunak 1950-60 között folyamatosan 260 bivalya volt. Hasonlóan nagy volt a számuk 1900-1940 között is.
Bár a hegyi legelőn lévő szarvasmarhák többsége meddő, a pásztor tartott borjas bivalyt. Fejésre karókból és rudakból külön rekeszt készít, „lészából állítja össze”. A tej egyik részét elhasználja a család, a másik részéből sajtot készít.
Bárhol is fejik, mindenképpen vigyáznak az alábbi szempontokra: hirtelen ne változzon a fejő, mert idegennek nem adja le a tejet. Ahogy szoktatják az első napokban, úgy viselkedik később. Könnyebben leadja a tejet, ha a fejés kezdetekor ennivalót lesznek a jászlába. Ha legtöbbször az asszony feji, akkor a férjének meglepetésszerűen nem adja le a tejet.
Általános szokás, hogy fejés előtt a „csicseit” megmossák, majd ronggyal megtörlik. A legtöbben deszkából készített széken ülve fejnek. Edényük régebb a „fasejtár” volt, mostanában a „cinsejtár” vagy a „zománcos-sejtár”. Ez az edény egyfülű, 7-8 liter tej fér bele.
A jól táplált bivaly az optimális tejelő időszakban 8 liter tejet adhat naponta, annál többet soha. A többségük csak 5-6 Iitret ad. Viszont a bivalytej zsírfoka eléri a 8 fokot. A begyűjtő központban két liter tejként vesznek át egy liter bivaly tejet. A tej hasznosítása az elmúlt 95 évben sokirányú volt. A háztartásban felhasználják édestejként, aludt-tejként, tört-tejként, kávéként. A tejéből készítenek vajat, ez mindig fehérebb a tehénvajnál. Tejszíne jelentős mennyiségű és finom. A sóváradiak a bivalytejet 1940-44 között felhordták a szovátai nyaralóvillákba, és ott a vendégek magas áron megvették tőlük. Felső-sófalváról 1994 óta magánkereskedő visz 20-30 liter bivaly tejet a vendégeinek. Fejéséről elmondták, hogy tejelő időszaka jóval hosszabb a tehénénél. Kálmán Lídiának volt olyan bivalya, amelyet egyfolytában három évig is fejt. A tehénnél nagyobb az életkora, húsz éves korában még tejet ad.

 

Gondozásuk és hasznosításuk a hideg időszakban

Az őszi dér lehullásakor a hegyi legelőről haza szokták hajtani őket, hogy a hideg éjszakák ne tegyenek kárt bennük. A Sóvidéken a bivaly istállója méret, anyag és szigetelés szempontjából egyezik a tehenekéveI. A legtöbb pajta fából készül, de látható kőből és téglából épített is. A fedél alatti térben szénát vagy más takarmányt tároInak, mindenik jó hőszigetelő. Így a szarvasmarhák légzéséből eredő meleg levegő nem távozhat el, a bivalyok nem fáznak. Az is növeli a meleget, hogy a pajtában 2-3 vagy több állatot tartanak. Az ajtó, ajtótok repedéseit agyaggal vagy ronggyal tömítik. A helyszínen megtekintett istállókban a bivalyok csakis lánccal voltak a jászol vaskarikájához kötve. Amint a gazdák elmondták, előfordul, hogy a bivaly eloldódik, de nem bántja társait. Ha belőlük több van az istállóban, akkor közéjük „választófát” állítanak. Ez távol tartja őket egymástól, s ugyanakkor viszketegség esetén az oszlophoz dörzsölődhetnek.
Éjszakára alomnak kórémaradékot, szalmát vagy vegyes gazt tettek. Nem igényes az alomra. Ezen a vidéken fontos istállótakarmány a széna és a kóró. A hegyvidéki szálasabb, durvább szénát is megeszi. A benne lévő sásleveleket ott hagyja a jászolban. A kukoricakórót szívesen eszi, és jól hasznosítja. Nem igényli annak fölaprózását, mert erős fogazatával nyugodtan földarabolja Leginkább éjszakára tesznek eléje kórót. A jó minőségű szénához meg sarjúhoz zabszalmát vagy búzaszalmát kevernek, és „rázott” néven ezt is föletetik vele . Akinek van miből, az a fejős bivalynak „egy kis locsát” vagyis moslékot ad, ettől jobban tejel. A kukoricaliszt, zabliszt, árpaliszt leginkább összekeverten tetszik neki. Ha éppen bocsa vagyis kisborja van, akkor „három csicsből” kifejik a tejet, és csak utána engedik hozzá a borját. Általában 10 hétig hagyják szopni. A bocsát fokozatosan szoktatják hozzá a szálas takarmányhoz.

A bivaly igázása

 Tucatnyi gazda mondta el, hogy ez a háziállat erős, kitűnő igavonó. Járomba fogva húzza a szekeret, az ekét és a boronát. Lassabban halad a tehénnél, de hegyre, emelkedőre is kihúzza a megrakott trágyás vagy szénás szekeret. Velük végezték el a trágya kihordását. A savanyú, sovány termőföldet szerves trágyával lehet javítani. Egy jó szekérnyi istállótrágyáért 1996 tavaszán tízezer lejt adtak. Tehát ez a „terméke” is pénzzé alakítható. Kivételes ereje egyrészt a fejlett izomzatából, másrészt alacsonyabb, zömökebb testfelépítéséből ered. Velük meg lehetett szántani a sóvidéki meredek hegyoldalakat, építésre alkalmas követ lehetett hordani a határ távoli, hegyes-völgyes részeiről.
Akinek nem volt lova, az bivalyokkal hordta be a búzát, a szénát, s az erdőről a tűzifát. Lassú fejlődéséhez igazodva csak három éves korától fogják járomba. A sófalvi adatközlők arra is kitértek, hogy csak fokozatosan szabad a nagy terhekhez szoktatni, mert ha erre nem figyelnek, akkor a gerince rendellenesen meggörbül fölfele. A nagy rakománytól sem ijed meg, emelkedőre is kihúzza a szekeret. Lukács Sándornétól tudjuk, hogy a nagyméretű régifajta cséplőgépet is elhúzta 2 bivaly. Önsúlya is jelentős. Az öregé eléri a 6-7 mázsát. A meddő bivaly igen alkalmas igázásra. Évente 30-40 napon át szántottak velük, e nehéz munkát jobban viselte a tehénnél. Lassú természete miatt szíjostorral, szántás közben pedig ösztökével biztatták. Ha füves helyen dolgoztak vele, akkor szájkosarat tettek rájuk, hogy ne egyenek lépten-nyomon. Irányításukra, biztatásukra ilyen szavakat használtak: HÓ BÉ (balra), CSÁ BÉ (jobbra), Hí NE! (Előre!). Befogáskor KÜR BÉ! szóval irányítják.
Hátrahajló íves szarva miatt a járomba csakis egyenes „BÉLFÁT” faragnak, a szarva csak így fér el. A vasalását kovácsnál végzik, „kalodába” zárják, hogy ne tudjon mozogni. A kaloda vastag és erős csertölgy oszlopokból meg hevederekből készül. A nyakát és a fejét erős karikákkal meg láncokkal rögzítik. A patkókat nyáron sem szedik le róluk, mert így a lábuk jobban bírja a köves, kavicsos utakat.
Sóvidéken a bivaly tehénnek az alábbi neveket adják: Juci, Kati, Linka, Mari, Rigó, Rózsi, Zsófi. A bivalybika neve: Baksi, Gyuri, Miska vagy Pista. E nevek egy része egyezik a tehenekével, más részük viszont csakis bivalynévként fordul elő. A bivalyok teherhordó szekerét mind a két Sófalván taligának hívják.

A bivalytej más vonatkozásai és feldolgozása

Minősége, íze minden más tejet felülmúl. A teje édes, kellemes ízű és nagyon zsíros. Akinek a gyomra nincs hozzászokva, azt meghajthatja. Nagyon fontos étkezési tényező, hogy a szegény sorsú emberek is naponta elsőrendű tejtermékeket fogyaszthattak. Közel 150 éve múlt, hogy városokon divatba jött a tejeskávé fogyasztása. A Szovátára és Parajdra érkező üdülővendégek ilyen célra is vásároltak bivaly tejet, a bivalyos gazdának ez is pénzforrást jelentett.

Engi Róza (Lukács Sándorné) házánál több mint 60 éve bivaly van. így lehetősége nyílt a bivaly tulajdonságainak nagyon árnyalt megfigyelésére is. Tőle tudjuk, hogy „üzekedés idején nem akarja leadni a tejet, rendszerint csak este fejhető”. De ha nem próbálja a gazda reggel is, akkor többé nem vezethető vissza a kétszeri fejés. Az „előhasú” (elsőször szülő) bivalynak kicsi a bornyúja, de az idősebbé van akkora, mint a tehéné. Jobban félti a borját, mint a tehén. Az első hetekben nem lehet kiengedni itatni az udvarra, mert rövid idő múlva idegesen, nagy erővel „ront be” a kicsinyéhez. Igényli, hogy ugyanabban az órában fejjék; ha erre nem vigyáznak, nem adja le a tejet. Engi Róza 3 rétű gézen szűri át a tejet. Megfigyelte, hogy hamarabb megalszik, mint más tej. Sajtot is gyakran csinált belőle. Hat liter tejből lett egy kiló sajt. A tej megoltásához „bocsoltót” használt. Olyan kitűnő az oltója, hogy a juhpásztor egy ilyen oltóért 8 kiló sajtot és egy kiló ordát kínál. Ez tele van eredeti tejjel. Ha hiányzik, fel keIl tölteni bivaly tejjel. Az oltó felső nyílását (végül) beköti madzaggal, és tél idején felakaszt ja a konyha gerendájára, a kályha fölé. Ott megszárad, összeaszik, kívül a bőre ráncos lesz, belül a tartalma sajtszerűen megkeményedik. Minőségét hónapokig megtartja. Használat előtt bőröstől vágnak belőle egy szeletet, langyos vízzel feloldják, és kanállal átgyúrják. A régi oltóból 10 liter tejhez elég egy evőkanálnyi. Sajt után ordát is szoktak készíteni. A savót odateszi a kályhára, megmelegíti, és mikor kezd főni, akkor a reggeli, friss bivalytejből, az edény szélénél beletölt tapasztalat szerint. Hozzáad 1-2 kanál ecetet, majd fakanállal az alját felkavarja. Amikor kezd főni, látszik benne a darabos orda. Utána egy tiszta fazékra „pléhszűrőt” tesz, arra gézt, s a merengető kanállal kiszedi az ordát rá a gézre. Ha a savó nagyja lefolyt, a géz nyílását összefogja, madzaggal átköti, és felakasztja a kályha közelébe. Alája edényt tesz a csepegő savónak. A bivalysajt finomabb, zsírosabb a juhsajtnál meg a juhordánál.

A bivaly levágása és a húsa

 A bocsot, a bikaborjút hat hetes korában szokták levágni. A húsa jobb ízű, mint a fehér áIlaté, a színe vörösebb. A bőréből lábbeli felsőrészt, a hám keskenyebb darabjait lehet elkészíteni. A bocs bőre is tartós. Feketére festik.
Felnőtt bivalyt csak a háború utáni években vágtak itthon. Amint Vágási László felsősófalvi gazda és mészáros elmondta, nehéz feladat a bivaly levágása. A homlokcsontja nagyon vastag. A vágásra úgy készítik elő, hogy a fejét láncokkal kantárszerűen lekötik, utána erős láncokkal a hátát is, hogy ne tudjon farolni. Fejszével vagy taglóval fejbe verik. A taglózás nehezen megy. Egy ütés után ritkán esett le. „Olyan eset is volt, hogy egymást hárman váltottuk az ütésben, mind elfáradtunk. Ha elszédült, régifajta szuronnyal megszúrtam a nyakacsigáját, de csak úgy esett össze, ha a szúrás elérte a gerincvelőt. Egyszer rendőrrel lövettük meg. A láncot elszakította, és vadul menekült.”
A bőréből a hám legterheltebb részét, a szügyhámot készítik. Nagyon jó minőségű gyeplőt és varrószíjat is lehet belőle készíteni. A II. világháború után sóbányai felvontatásra a bőrét már nem alkalmazták. Más vidéken a bőréből széles és tartós transzmisziószíjat is vágtak.

Betegségeik és gyógyításuk

 Jellemző vonásuk az igénytelenség. Sem ennivalóra, sem ivóvízre nem igényesek. Viszont nyár idején nagy szükségük van a fürdésre; télen pedig nem időzhetnek hosszan a hidegben meg a hideg istállóban. Ritkán betegednek meg, s ha mégis előfordul, akkor a betegségek többsége összefügg a meghűléssel. A II. világháborúig, sőt a kollektivizálásig (1962) a helyi népi gyógyász ápolta őket. A két Sófalvának nagy tapasztalatú, „tudós embere” volt (Szász Zsigmond) 1970 tájáig. Kár, hogy nem sikerült írásban rögzíteni hathatós módszereit.

A bivaly értéke a gazda szemében

 Közkedveltségét, hasznosságát az is mutatja, hogy 1950 táján Felsősófalván kétszáznál több, Alsósófalván ugyanabban az időben kétszázötvennél is több bivalyt tartottak. A gazda szemében az a bivaly szép, amelyik nem sovány, a szarva nem nyúlik oldalra, hanem hátra. A szügye széles és erős. A lepenyője (szűgyelőlli lebeny) alig látszik, helyében kidudorodó bog, göb emelkedik. A járása nem kaszáló, az első két lábát nem veri össze.
Csúf az olyan bivaly, amely lesoványodik, amelynek nagyon kiemelkednek a csontjai, vagy a nagy tehertől a gerince felfele görbül. A csúnya bivalynak kisebb a vásári értéke.
„Kucifántos állat”-nak tartják. Valóban érzékenyebb idegzetű, mint a fehérmarha. A felesleges meg az öreg bivalyt a parajdi, a korondi, az etédi vagy az alsósófalvi vásáron értékesítették. 1962 -1990 között az udvarhelyi vágóhíd vette át.
A több évszázados tartás során szólások és közmondások alakultak ki vele és róla. „Lusta, mint a bivaly. Neked megyek, mint a bivaly a kórónak. Mozdulj meg, olyan vagy, mint egy nagy bivaly! Az úgy bírja az ütést, mint a bivaly.” Bizonyosnak látszik, hogy ennél sokkal több szólást őriz a sóvidéki népnyelv.

Válogatott szakirodalom:

 Dr. Kós Károly: A bivaly a kalotaszegi parasztgazdaságban, tanulmány az Eszköz, munka néphagyomány c. kötetben, Kriterion, Bukarest, 1979.
Dr. Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok, 163.0. Kriterion, Buk. 1976
P. Madar Ilona: Adalékok a parajdi sóbányászathoz és sókereskedelemhez, Bp. 1988
Magyar Néprajzi Lexikon 1. 292.0., Bp. 1977
Az írás eredeti helye: www.mercuriustour.ro
Ossza meg:

A Búr kecske

Hallottak már a Búr Kecskéről?

Kovács István búr kecskéinek köszönhetően a kis közép-bácskai falu, Bajsa, fölkerült a kecsketenyésztők térképére. Messziről érkeznek az érdeklődők, akik megcsodálhatják önképzéssel megszerzett, külföldi tapasztalatokat hasznosító szaktudásának az eredményét: a farmjáról kikerülő jól tejelő és kiváló hústömegű búr fajtával keresztezett kecskéket. Sokan vásárolni is szeretnének tőle. Nincs oka panaszra, hiszen melyik eladó panaszkodna, ha az árujára nagyobb a kereslet, mint amennyit ő abból fölkínálni képes. Évente mintegy 40 kecskét ad el, s mint mondta, már két évre előre lefoglalták nála az eladásra szánt jószágokat. Vásárlóköre érthetően főleg a hegyvidékről, Sandžakból és Montenegróból származik, ahol nagyobb hagyománya van a kecsketenyésztésnek. Nemrégiben egy montenegrói vevő 50 kecske megvételére tett neki ajánlatot. El kellett utasítania, hiszen ennyit ebből a fajtából még külföldről sem lehetne összeszedni. Magyarországon például csak hat kecsketenyésztő tart búr kecskét. Szerbiában ő az egyedüli.

– Ezt a fajtát nem százával kell tartani, mint az alpesieket, már öt-hat tartása is gazdaságos lehet, mert a búr kecskét tenyésztésre használt terminál bakokként hasznosíthatjuk, úgy, ahogy Nyugaton is teszik. Az ottani kialakult gyakorlat szerint a farmon tartott egy-kétszáz alpesi kecskének a 80 százalékát búr terminál bak termékenyíti meg. Az első kereszteződésből származó F1-es genotípusú generáció mind megy vágóra, melyek mindössze két hónap alatt elérik a vágósúlyt. Az F2-es generáció és az F3-as genotípus nagyon jó tejelőnek számít, az első laktációban évi 700 litert, a másodikban 1000, a harmadik 1200 liter körül várhatunk tőlük. Az első anya, ha nem adja meg a 3–3,5 litert naponta, akkor az megy a vágóra.

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt Kovács István eleinte csak hobbiszinten hazai fehér kecskéket tartott, melyekkel elégedett is volt, de a divat szavára hallgatva a hazai hús jellegű fajtát ő is alpesi kecskékre váltotta föl, amit később megbánt. Gyengének ítélte meg ugyanis a napi tömeggyarapodást és rossznak az évi tejhozamot. A külföldi tapasztalatokat látva ekkor döntött úgy, hogy búr kecskéket vásárol a megromlott állomány korábbi szintre való följavítása céljából. Döntésének a helyességét a látványos eredmények igazolják.

– A célom az volt, hogy minél rövidebb idő alatt elérjem a vágósúlyt. Ezeket mindössze két hónap alatt 23-24 kilósra hizlalom. Ha fél évig kell etetni a kiskecskét, amíg vágóállapotba kerülnek, akkor az már nem lehet kifizetődő. A tejük is rendkívül jó minőségű. Mi sajtot készítünk belőle. A tejnek nincs szaga, s nagyon jó minőségű. Átlagosan 7 liter kecsketejből készülhet 1 kilogramm sajt, nálunk ehhez 5 liter is elegendő.

Kovács István szerint annak ellenére, hogy dél-afrikai eredetű, a búr kecske jól tűri a hideget. És igénytelen jószág. Nem követel extra táplálékot és különleges bánásmódot. Fűszéna, kukoricaszár, szemes kukorica, zab. Nála a búza-, árpa- és a zabszalma is rendszeresen az állatok étrendjén szerepel. Igénytelen jószág, de nagyon jól fizet. Ennél a fajtánál elérhető a napi 350-400 grammos súlygyarapodás.

– Nemrégiben láttam Ausztriában egy farmot F2-es és egy modernebb szisztémában kitenyésztett R1-es és R2-es vérhányadú állománnyal. Az anyák 80-tól 120 kilósak voltak, a bakok pedig 150 kilogramm fölöttiek lehettek. Egy magyarországi farmon rekordmennyiségű, napi 484 grammos súlygyarapodást jegyeztek ennél a fajtánál. Rendkívül nagy hozamú, s ami legalább olyan fontos, rendkívül minőséges tejtermelés jellemzi őket. A búr kecskék tejében 1 százalékkal nagyobb a tejzsír és a tejfehérje aránya. Míg az alpesinek vagy a szánentálinak átlagosan 3,6–3,8, a tiszta búrnak ezzel szemben 4,6–4,8 a zsírtartalma. A fehérje az előbbieknél 3 százalék körül van, a búrnál pedig 4-4,2!

Ami igazán megfogta, az a kiváló állománnyal rendelkező jól berendezett nyugati kecskefarmok látványa. Több nyugati országban is szétnézett már, de szerinte a franciákat senki sem múlja felül, ami a kecsketenyésztést illeti.

– Az utóbbi időben több kecsketenyésztő tönkremenetelének lehettem a szemtanúja. Tízből heten-nyolcan is fölhagytak a vállalkozásukkal. Ezért hangoztatom lépten-nyomon, hogy nincs más út, mint a kecskeállomány európai színvonalra való följavítása. Én erre a búr kecskében találtam meg a megoldást

Ossza meg:

Olaj nélkül

http://www.youtube.com/watch?v=Tgb6n80Ra_k

Ossza meg:

Fenntartható mezőgazdaság: önellentmondás?

/ Toby Hemenway: Is Sustainable Agriculture an Oxymoron? /

Jared Diamond az “emberiség legnagyobb tévedésének” tartja (1). Bill Mollison azt mondja, hogy képes “egész tájakat elpusztítani” (2). Vajon a nukleáris energiáról beszélnek? A külvárosiasodásról? A szénbányászatról? Nem. A mezőgazdaságról van szó. Nem csak az a gond, hogy a földművelés a jelenlegi iparosodott formájában teljesen tönkreteszi a termőtalajt és a biodiverzitást, hanem hogy eredendően fenntarthatatlan, mivel belőle fakad a kultúránkat alapjaiban meghatározó kettéhasadás “emberre” és “természetre”, a legtöbb járvány, a rossz egészségi állapot, az uralkodó hierarchiák és a rendőrállam. Ezek elég kemény állítások, úgyhogy vizsgáljuk meg őket.

Ossza meg:

Egy szalmaszál forradalma

Az emberiségnek fogalma sincs a természetről

/ Részlet Masanobu Fukuoka One-straw Revolution (Egy szalmaszál forradalma) című könyvéből /

Egy ok, amiért a természetes gazdálkodás nem terjedt el

Az elmúlt húsz vagy harminc év alatt, a rizs és a téli gabonák termesztésének ezen módszere a klimatikus és természeti viszonyok széles palettáján lett kipróbálva. Japán szinte összes prefektúrája végzett kísérleteket az átlagos hegygerincen való hántolatlan rizs, rozs és árpa termesztésre, a “szántás nélküli közvetlen vetés” módszerével. Ezek a kísérletek igazolták a természetes gazdálkodás általános alkalmazhatóságát.

Ezért feltehetnénk a kérdést, miért nem terjedt el a híre? Azt hiszem az egyik ok, hogy a világ annyira specializálódott, hogy az emberek képtelenekké váltak arra, hogy valamit a teljes valójában értsenek meg. Például Kochi prefektúra kísérleti központjából jött egy rovarkár megelőzési szakértő, hogy megvizsgálja, miért olyan kevés a földemen a mezei kabóca, amikor nem használok rovarölő szereket. Miután megvizsgálta a területet, a rovarok és természetes ellenségeik közötti egyensúlyt, a pókszaporulatot és így tovább, úgy találta, hogy épp annyira kevés mezei kabóca volt található nálam, mint a kutatóközpont földjein, amiket számtalanszor permeteztek végig különféle halálos vegyületekkel.

Ossza meg:

Ruth kertje

Ossza meg:

Egy falu, ahol nem érzik a gazdasági válságot …

 

 Egy magyar falu, ahol nem érzik a gazdasági válságot

Banai Tibor Péter

Visszatérő gondolat, hogy a globálissá vált világban csak azok a gazdasági közösségek nem sínylik meg a gazdasági világválságot, amelyek nem függnek a központi ellátó rendszerektől, külső forrásoktól, azaz önellátóak. De vajon tényleg így van ez? Ennek jártunk utána Budapest szomszédságában…

A válság egyik kiútja: Biofalu

Máriahalom kis pötty a térképen. Néhány tíz kilométerre fekszik a fővárostól a Dunazug hegységben, a Gerecse, a Pilis és a Budai hegyek ölelésében. Valami oknál fogva az emberiség már a bronzkortól kedveli az itteni lankás hegyoldalakat, az Árpád-kortól Kirva néven emlegetik, majd 1936-tól felveszi a mostani nevét. Az itt élők már a kezdetektől a klasszikus földműveléssel, majd szőlőtermesztéssel foglalkoztak, és ez most sincs másképp, azzal az apró változással, hogy a falu szélén megjelent egy új közösség a Biofalu.

Menekülni az agglomerációba

Lakatos Géza közgazdász sikeres vállalkozó volt a fővárosban. Több mint húsz évig taposta a malomkereket, majd egyszerűen elege lett az egészből, gondolt egyet, felszámolta addigi életét és Máriahalom határába költözött, azzal a feltett szándékkal, hogy egy többé-kevésbé önellátó közösséget alakít ki maga körül, egyfajta Rousseau-i vissza a természetbe filozófia által vezérelve. Ennek már tíz éve.

Ossza meg:

A jövő farmja

Ossza meg: