Teremtők

Levelek a völgyből 8.

Mottó:
Alattad a föld, fölötted az ég,
benned a létra.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Elhangzott Szent István ünnepén, Valkonyán, 2010. augusztus 20.

Hazánkban újra igény támadt a szertartásos ünneplésre. Nem csupán vallási szertartásokra. Akármerre nézünk, mindenfelé fesztiválok, ünnepek, találkozók – annyi, hogy nehéz választani közöttük. Családok, munkahelyi közösségek, lakóközösségek (falvak, városok) rendeznek szüreti felvonulást, gesztenye-fesztivált, rétesfesztivált, mesterségek ünnepét a budai várban, főzőversenyt Nagyszakácsiban, Ludvérc-járást Valkonyán… Óriási rendezvényeket is szertartásosan rendeznek meg: pl. a labdarúgó világbajnokságot, az olimpiát…

Ezek a ceremóniák jeleznek és kifejeznek valamit.

Vegyünk egy egyszerű példát: a főzőversenyt. Sokkal több s más ez, mint puszta ételkészítés… 1) Először is: főzni otthon is lehet, sőt, a körülmények sokkal kedvezőbbek: ismerős a tűzhely, megszokottak az edények, a főzés egész folyamatát jobban lehet irányítani. Mégis… benevezünk a versenybe, és tetszik a dolog. 2) Másodszor: aki benevez, annak nemcsak ezekkel a nehézségekkel szükséges megküzdenie, hanem a versenytársakkal is. Mégis vállalják sokan a nehézségeket. Mert mindez arra serkent, hogy tudásunk legjavát beleadjuk, sőt, felülmúljuk önmagunkat. 3) Harmadszor: zsűri bírálja el az eredményt. Ez is kifejezi azt a törekvést, hogy legjobb tudásunk szerint akarjuk a ránk bízott feladatot elvégezni. Mit is? A főzést? Ó, nem csak azt! Hiszen a Teremtő munkatársai lehettünk. A teremtés műve, hogy ehető táplálékok sokasága terem földjeinken. De nem elégszünk meg azzal, hogy harapunk egyet a nyers sárgarépából, iszunk hozzá korty vizet, majszolunk néhány szem búzát… hanem megfőzzük a leveszöldségeket s húst, teszünk a levesbe cérnametéltet is… – azaz „tovább teremtjük”, újrateremtjük, új minőségre emeljük a világnak azt a kis részét, amit a kezünkbe vehettünk.

Íme, ki sem mondtam a nevét, mégis Istenről beszélek, ki sem mondtam azt a szót, hogy vallás, mégis vallomást tettem. – A ceremónia, a szertartás kiemelt a hétköznapiságból, a lapos mindennapokból, és ünneppé nemesedett a cselekvésem. Igen, az ünnepeknek köszönhető, hogy hisszük: minden rossz és minden fáradság ellenére, mégis érdemes élni. Ki lehet lépni a taposómalomból, s lehet örömmel élni, jókedvből cselekedni. Mindez nem lidérces álom!

Ünnepelni jöttünk össze. A mai nap folyamán hallunk komoly történelmi elemzéseket, visszamerengünk a múltba, és előre nézünk, a jövőbe. Megemlékezünk az államalapításról, a kereszténység felvételéről, az európai műveltségbe történt beágyazódásról. Hálásan mélyítjük el magunkban azt az érzést, hogy otthonra leltünk. Másrészt felelősségünknek is újra tudatára ébredünk, arra a felelősségre, amelyet hazánk iránt érzünk: a családunk, a szomszédaink, a barátaink, a honfitársaink és a közösen létrehozott kultúrális kincseink megőrzése és gyarapítása iránt érzünk, s amely felelősségérzetről ezt írja naplójában Márai Sándor:

»Nincs „hazám” többé, nem azért, mert eljöttem hazulról, hanem mert minden, ami a hazát alkotja, felbomlott, elemeire esett szét.

Ma tíz éve az utolsó közös családi vacsora a Mikó utcai lakásban. Másnap megszállották Magyarországot a nácik. Néhány nap múlva vidékre utaztunk. Amikor visszatértünk, a Mikó utcai ház, a lakás már romokban volt. Minden elpusztult, a hozzávaló munkakör és életforma is. Még három évig tengődtünk a romok között, rakosgattunk a törmeléket, majszoltuk a hulladékokat. Aztán emigrációba mentünk.
De ma tíz éve a sértetlen lakásban együtt ült a család. Belülről ez is széthullott, mint a ház, a lakás, amely körülvette. Az életem munkája, a könyvek, melyeket írtam, minden széthullott. Itt nem vagyok senki és semmi többé. Névtelen, a semmibe író, számkivetett magyar vagyok.«
(Márai Sándor: A teljes napló 1954 – 1956, Helikon, 57 – 63. )

Keserű emlékezés. Amint keserűek Németh Kálmán szobrászművész szavai is, aki ezt véste keményfába:

TEMPLOMOT ÉS BÖRTÖNT SOKAT ÉPÍTETTÜNK,
JOBBAK AZÉRT MÉGSEM LETTÜNK.

Mi segíthetne rajtunk? Címerünk és zászlónk megáldásának évében elhangzott már, de érdemesnek tartom megismételni:

„Legyünk olyanná, mint a kenyér: A kenyér egyetlen egész. Sokkal több, mint alkotó elemeinek összessége. Több mint liszt meg víz meg élesztő meg só. Összegyúrva, megdagasztva, megsütve minőségileg többé válik. Így a falu közössége is több, mint az egyes emberek összessége. Összefogva, egymást segítve, egymást értékelve és kiegészítve minőségileg többé válik. Olyan minőséggé, hogy örömünk telik benne. Építsük a faluközösséget a magunk örömére – meglátjátok, becsületünkre válik!”