A Ludvérc:
A valkonyai ludvérc nem azonos a lidérccel, aki a mocsárba csalogatja az óvatlan vándort! Egyben a mi ludvércünk szigorúan rövid „u”- val írandó, mert „Hát nem lúd az, no”!
Ludvércet bárki tud teremteni magának, ha a koromfekete tyúk első tojását nagy türelemmel kikölti a hóna alatt. No, hát abból bizonyos, hogy ludvérc fog kibújni!
A ludvérc, ha kikel, bármilyen formát képes magára ölteni, de általában, ha megteremtője nő, akkor férfi, ellenkező esetben nő képében jelenik meg gazdája előtt
A ludvérc teljesíti gazdája (kiköltője) minden kívánságát. A fenti, és ezen tulajdonsága miatt ördögszerető, mit-mitke („mit-mit-mit parancsolsz édes gazdám”) néven is emlegették. Néha még lucfírnek is hívták.
Mivel minden kívánságot teljesít, ártó szándékkal fel lehetett használni „haragosok megsanyargattatására, ne adj isten, elveszejtésére is”.
A ludvérc képes tüzes petrencévé változni és ebben a formában repülni is tud.
Nagyon fontos tisztában lenni vele, hogy a ludvérc alapvetően ártó lény, szolgálatait nem teszi ingyen. Szép lassan elszívja a gazdája életerejét és elveszejti őt. Ezen okból érdemes tisztában lenni a ludvérc elpusztításának módozataival!
Mivel ludvércünk minden kívánságot feltétel nélkül teljesít, megoldhatatlan feladat elé kell állítani. Például: „hozz rostában vizet” vagy „tolj kötelet az udvaron”. Ettől összezavarodik és elpusztul, rosszabb esetben elmenekül, és más mellé szegődik.
Egyes adatközlők szerint ruhába varrva is el lehet ajándékozni, de erre nem találtunk bizonyítékot. Minden esetre érdemes az ajándékba kapott ruhákat alaposan átvizsgálni.
A valkonyai hegyen már láttak ludvércet, aki a rapsicot bosszantotta azzal, hogy egyre hatalmasabbra növő nyúlként többször is ráijesztett, hogy az ne tudjon nyulat lőni. Miután kellően halálra rémítette az önjelölt vadászt, tüzes petrence képében elrepült Oltárc felé.
(Bár lehet, hogy ennek a hitelt érdemlő elbeszélésnek van némi összefonódása a hegyen elfogyasztott nem csekély mennyiségű „jó nohabor”-ral)
Valkonyán még az ötvenes években is akadt porta ahol az ajtó és ablak fölé tett barkás ággal igyekeztek a ludvércet távol tartani a ház népétől
A Láncosok:
A valkonyai erdőben láncot csörgetve bolyongó szellemalakok még abból az időből maradtak ránk, amikor a földmérők a birtokokat lánccal mérték ki. („Pistának sok lánc főggye vót”) Az a földmérő, aki a földet rosszul mérte, hanyagul dolgozott, halála után arra lett kárhoztatva, hogy láncát csörgetve szellemként járja a rosszul felmért földeket és erdőket, míg csak jóvá nem teszi az elkövetett bűnét. A területek műholdas felmérése óta már nem hallani éjszakánként a láncok csörgését, de sokkal kevesebbet járnak már a valkonyaiak éjjel az erdőn keresztül, ezért semmiben nem lehetünk biztosak.
A lámpásosok:
A lámpásosokról csak annyit sikerült megtudni, hogy halványan világító lámpa alakú, de emberekre is hasonlító lények, akik az erdőt járják éjjelente. Nem ártottak soha senkinek. Főként a Borsfa felé vezető erdei út mellett látták őket gyakorta. A leírások szerint: „A valkonyai népek már megszokták őket és egy cseppet sem féltek tőlük”
(Egy másik verziót, vagy inkább magyarázatott is ismerünk a „lámpásosokra”, de nem ülünk föl mindenféle borsfai szóbeszédnek! Azért álljon itt a Borsfáról származó magyarázat, ami okozott némi feszültséget a legények közt, amikor vita kerekedett a lámpásosok mibenlétéről: „Valkonyán nem volt kocsma és a legények Borsfára is jártak iszogatni. Hazafelé jövet, ha a lámpásával bevonult valaki ez erdőbe könnyíteni szorult helyzetén, amit az elfogyasztott nedűk okoztak, hát az imbolygó lámpása fura képzetekre sarkalta az arra járókat”)